Párbeszéd – ez az egyik hívószava a Design Terminálban a Széll Kálmán – korábbi nevén Moszkva – tér megújításáról szóló kiállításnak. A két hétig tartó rendezvénysorozat középpontjában a tervpályázati anyagok bemutatása áll, ennek keretében beszélgetéssel egybekötött prezentációra került sor az első négy díjnyertes pályamű szerzőinek részvételével.

Tervekkel ismerkedő blogger kollegina. (Forrás: Design Terminál)

Dialógus egy köztérmegújításról szóló tervpályázat kiértékelése során több fél között lehetséges és szükséges: a tervezők és a szakma, a tervezők és a lakosság közötti, valamint a tervezők egymással való kommunikációja egyaránt nagyon fontos. Magyarországon az efféle párbeszéd, különösképp a részvételi tervezés és a projekteknek a lakosság számára is érthető elmagyarázása még gyerekcipőben jár, ezért különösen nagy érték, hogy ezúttal nemcsak a szakmai, hanem a szélesebb közönség előtt is bemutatták a pályamunkákat. Előremutató az is, hogy a prezentációk után a díjat nyert pályázók között érdemi vitára volt lehetőség, amelyet a helyszínen bárki figyelemmel követhetett, ezáltal jobban megismerhetővé váltak a tervezők gondolatai, döntéseik mozgatórugói. Mivel az ilyen típusú párbeszéd még nem kellően elterjedt hazánkban, érdemes megfigyelni, hogy ebben az itthon még kevésbé kiforrott műfajban ki mit és hogyan kommunikál. Ki milyen eszközökkel igyekszik közelebb hozni pályaművének üzenetét a közönséghez? Ki mit tart fontosnak kiemelni a tervéből, amikor ilyen körülmények között, a pályázat eredményének ismeretében már tét nélkül beszélhet róla? Erre fókuszál a Mutató blog beszámolója.

Két tűz közé kerültem. Az egyik oldalon az emberek hatásszünetet tartanak, aztán jelentőségteljes homlokráncolással azt mondják: Széll Kálmán tér. A másik oldal pedig minden alkalommal felhorkan, amikor a négyeshatos nem a Moszkvára érkezik.

forrás: bors.hu

Miért volt annyi ügynöklakás Újlipótvárosban? Hogyan tud egy, a szocializmust kiszolgáló festmény rendszerellenes lenni? Vajon milyen budapestiként Budapesten turistának lenni? Ezekre a kérdésekre találtunk választ a BUPAP “Nyilván tartanak” ügynökséta - sorozatának újlipótvárosi állomásán.

earth-photography.com

A Széll Kálmán térrel minden budai gyereknek viharos a kapcsolata. Reggelente átverekedjük magunkat a tv shopppppos melltartót áruló nénik tömött során, este pedig töprengünk, hogy elinduljunk-e a Majorka, vagy újabban az Átrium irányába, vagy maradjunk a Nemdebárban. Jóllehet folyton panaszkodunk a tér miatt, bármilyen változás a szívünkbe, a gyerekkorunkba markol, és összeszűkült szemmel, gyanakodva fogadjuk. Nyugodjunk meg és olvassunk tovább!

      Forrás: Design Terminál

Néhány hete Koniorczyk Bori konferenciabeszámolójában már felvetette a „szocialista városok” kérdését: helyek, melyeknek szellemét mindannyian jól ismerjük, akár egy salgótarjáni lakótelepen nőttünk fel, akár még ki sem tettük a lábunkat Budapestről, hiszen a szocialista álom nyomai mindenhol ott vannak, a városok szélén elterülő lakótelepeken, a hivatalok linóleumpadlóján, az elhagyott játszóterek gömbmászókáiban. Ahogy minden korban, a város a szocializmus idején is a társadalmi folyamatok laboratóriuma volt: teret adott az eszmékkel való kísérletezésnek, hogy aztán örökre megőrizze annak nyomait az utcákon, a házfalakon, és nem utolsó sorban lakóinak tudatában.

Gyakran olvashatunk a történelmi városrészekbe tervezett modern épületek problematikájáról, azonban a közvilágítás kérdése ritkán kerül a figyelem középpontjába. Létezik követendő hazai példa modern lámpatestek történeti városképekbe is többé-kevésbé illeszkedő tömeges alkalmazására? Hogyan oldották meg ezt a kérdést korábban, illetve milyen közvilágítást szeretnénk látni napjainkban belvárosaink főútvonalain?