Gyakran olvashatunk a történelmi városrészekbe tervezett modern épületek problematikájáról, azonban a közvilágítás kérdése ritkán kerül a figyelem középpontjába. Létezik követendő hazai példa modern lámpatestek történeti városképekbe is többé-kevésbé illeszkedő tömeges alkalmazására? Hogyan oldották meg ezt a kérdést korábban, illetve milyen közvilágítást szeretnénk látni napjainkban belvárosaink főútvonalain?

Magyarország évek óta a városközpont-rehabilitációk lázában ég: többek között az Európai Unió támogatásainak köszönhetően sok településünkön valósulhatott meg funkcióbővítő belváros-megújítás. Ennek eredményeképpen történelmi városközpontjaink és az ezeket átszelő reprezentatív útvonalak egyre nagyobb része pompázhat régi fényében, vagy kaphatott a hagyományos városképhez (jó esetben) illeszkedő kortárs arculatot. Ahogyan az új burkolatok, utcabútorok, táblák megválasztásánál fontos szempont, hogy a városaink (jobbára századfordulóra tehető) virágkorának minél hűebb rekonstrukciója valósuljon-e meg, vagy a kortárs dizájn uralkodjék el, ugyanez igaz a közvilágításra is, hiszen korhű lámpák és modern formatervezésű világítótestek egyaránt harmonikusan illeszkedhetnek történelmi városképeinkbe.

A belvárosokat átszelő főútvonalak esetében a közvilágításnak a forgalom biztonsága érdekében szigorú feltételeknek kell megfelelnie, olyanoknak, amelyeknek korábban, a régi lámpák idejében még egyáltalán nem kellett. A hagyományos lámpákat utánzó világítótestek geometriai és elektromos kialakítása sokszor nem ideális a jelenlegi kritériumok szempontjából, viszont az áruk lényegesen magasabb, így gazdaságossági és műszaki szempontok egyértelműen a modern lámpatestek alkalmazása mellett szólnak. Ugyanakkor az elmúlt harminc évben nagyon sok rossz példa halmozódott fel tisztán funkcionális kialakítású lámpák történeti városrészekben való alkalmazása során, így napjainkban, jó példák hiányában  jelentős a tartózkodás a modern világítótestek történelmi környezetbe helyezésétől.

Budapesten a második világháború a közvilágításban is felbecsülhetetlen károkat okozott. A harcok során az utcai lámpák több mint egyharmada megsemmisült. A pusztulás a fővárosnak úgyszólván házról házra történő ostroma miatt viszonylag egyenletes volt, de ez egyben azt is jelentette, hogy majdnem minden sarkon akadt egy-egy sérült vagy használhatatlanná vált lámpa. Ezek pótlása évekig elhúzódott, de a toldozgatás-foldozgatás csak ideig-óráig jelenthetett megoldást a közvilágítás problémáira. A hagyományos lámpák ugyanis több szempontból sem feleltek már meg a kor igényeinek:  Nagy-Budapest létrehozásával megnövekedett forgalom számára a régi izzólámpák nem tudtak már kellő mértékű megvilágítást biztosítani, a túldíszített lámpák alkalmazása a korabeli ideológiának is ellentmondott, nem is beszélve arról, hogy a nehéz gazdasági helyzetben lévő ország számára felesleges pénzkidobás lett volna drágább, felcicomázott lámpák telepítése. Gazdaságosabb, korszerűbb megoldás után kellett nézni.

Az áttörést a fénycsövek alkalmazása hozta meg. A fénycső fényhasznosítása több mint háromszorosa volt az izzólámpáénak, az így elérhető tetemes energia-megtakarítás a fénycsövek rohamos térhódítását eredményezte. 1956-tól folyamatosan lepték el a főváros útjait a fehér fényt adó fénycsöves lámpatestek, ezek a sűrűn beépített városrészekben legtöbbször az útközépre sodronykötélen belógatott formában kerültek kifüggesztésre. Ilyen közvilágítás létesült a belvárosi főútvonalak közül a Kossuth Lajos utcában, a Rákóczi úton, az Üllői úton, a Kiskörúton, a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Váci úton, a budai körutakon és a Bartók Béla úton is.

Az első, modern formálású lámpasor felállítására a fénycső korszakában került sor hazánkban. Az ötvenes évek végén a Nagykörút teljes hosszában szép ívű, úgynevezett ostornyeles lámpákat állítottak fel, amelyek egységesítő, arculatformáló hatással voltak a főváros egyik legreprezentatívabb útvonalán. A városképet meghatározta a fénycsövek Dunától Dunáig érő sora: a lámpák által kölcsönzött íves forma tovább erősítette a Nagykörút következetesen körbeforduló vonalvezetésének lendületét. Ezt a látványt énekelte meg negédesen a kor ünnepelt táncdalénekese, Németh Lehel is:

 „Neonfényes Budapest / Oly csodás, ha jön az est / Fellobban ezernyi fény / Szinte égi tünemény / Minden csupa ragyogás // Árkádokkal tele út / Csillogó a Nagykörút / Estefelé hívogat / Ez a mesés alkonyat / Valóság, nem álmodás.”

A neonfényes Nagykörút az 1960-as években. Az úttestet az ostornyelek végén elhelyezett fénycsövek, a járdákat az oszlopra aggatott fióklámpa-párok világították meg (kép: fortepan.hu).

Más városainkban a háborús pusztítás többnyire nem volt olyan mértékű, mint Budapesten, azonban a közvilágítás sok esetben még gyerekcipőben járt, így a gépjárműforgalom élénkülésével azonnali korszerűsítésre szorult. Nagy- és közepes városaink főútvonalai jellemzően az 1960-as évek elejétől kaptak korszerű fénycsővilágítást. Ami a lámpaoszlopok formavilágát illeti, a mintapélda a Nagykörút volt, az ottanihoz hasonló ívű lámpák kerültek elhelyezésre több városunk – például Kaposvár, Nagykanizsa, Pécs, Szeged, Kecskemét, Eger – reprezentatív belvárosi útvonalain. Másutt, például Zalaegerszeg, Győr, Veszprém, Gyöngyös, Miskolc egyes városközponti főútjain a gyalogjárda hangulatos megvilágítása céljából alkalmazott kalapos fióklámpák is utánzásra kerültek. Az ostornyeles-fénycsöves lámpák amellett, hogy minőségi változást hoztak a közvilágításban, visszafogott formanyelvükkel jól illeszkedtek a történelmi városképekbe, egységességükkel  segítették feloldani a historizáló homlokzatok és a foghíjbeépítések modern elemei közötti disszonanciát.

A fénycsövekkel, bár érdemi áttörést hoztak, sok baj adódott, elsősorban a plexiburák gyors elkoszolódása jelentett nehézségeket. Mire a fénycső hibáit sikerült kiküszöbölni, a korszerű higanylámpák megjelenése egy csapásra versenyképtelenné tette a fénycsöves világítást. Jóllehet a nagynyomású higanylámpa fényhasznosítása nagyjából hasonlóan alakult a fénycsőéhez, lényegesen kisebb helyet foglalt: elhelyezésükre a korábbi izzólámpáknál szokásos méretű lámpatest is bőségesen elegendő volt. Ez az előny jelentősen hozzájárult a lámpaoszlopok és lámpatestek formagazdagságához.

Az 1960-as évek derekán újjáinduló metróépítéshez kapcsolódó felszíni rendezések jelentősen átformálták Budapest arculatát. A főváros kelet-nyugati tengelyének fő csomópontjain gyalogos aluljárók létesültek (Astoria, Blaha Lujza tér, Baross tér, Örs vezér tere), amelyek megnyitása merőben új forgalmi rendet eredményezett, ennek megfelelően a közvilágítás is teljesen átalakult ezen az útvonalon. Kialakult az úgynevezett fény-tengely: korszerű higanylámpás megvilágítást kapott a Szabad Sajtó út, a Kossuth Lajos utca, a Rákóczi út és a Kerepesi út.

A Kossuth Lajos utcát a 60-as évek közepétől íves-tűzött alakú higanylámpák világították meg (kép: fortepan.hu).

Az úttestek megvilágítására kétoldalt 36 méterenként elhelyezett, 13 méter magas, íves-tűzött kialakítású, egyenként négy 400 W-os higanylámpát magában foglaló lámpa került elhelyezésre. Ilyen elegáns vonalvezetésű lámpákat telepítettek hamarosan a Roosevelt (ma Széchenyi) térre, az Apáczai Csere János utcába, a Krisztina körútra, a szintén ekkor átépülő Ferenc körút – Üllői út kereszteződésébe, valamint Pécsen a Rákóczi úton és a Zsolnay Vilmos úton is.

A higanylámpák kis mérete lehetővé tette, hogy a legkülönbözőbb formájú lámpaoszlopokon is dekoratívan mutassanak. Könnyed ívű, többágú oszlopra szerelt higanylámpás közvilágítás létesült az 1960-as években a főváros több meghatározó pontján, így az Andrássy úton, a Károly körúton és a Kodály köröndön is. Debrecen, Pápa, Szolnok, Szeged, Esztergom, Sopron történelmi belvárosának legfontosabb útvonalai is ekkor kaptak új, nagy fényerősségű közvilágítást.

A higanylámpák egyik nagy előnyét elődjeikhez képest lényegesen nagyobb fényerejük jelentette, így lehetővé vált a fényforrás és a megvilágítandó felület közötti távolság növelése. Mivel egy magasabbra helyezett pontszerű fényforrás nagyobb felületet volt képes bevilágítani, ez közvetve a lámpatestek közötti távolság növelhetőségét is eredményezte. A történelmi belvárosokban ez kimondottan praktikusnak bizonyult, hiszen a ritkábban, nagyobb szabadsággal elhelyezhető lámpák kevésbé zavarják a városképet.

A Blaha Lujza téren az aluljáró elkészülte után magas fénypontú ufó-lámpák kerültek felállításra (kép: fortepan.hu).

A higanylámpáknak ezt a kedvező adottságát kihasználva Budapest új kelet-nyugati úgynevezett fénytengelyének kialakításakor a legforgalmasabb csomópontokon magas fénypontú lámpákat állítottak fel, ezek később az „ufó” becenevet kapták. A 18 méter magas lámpaoszlopok tetején a jellegzetes, gombafej alakú ernyő védelmében lámpánként négy 1000 W-os és négy 400 W-os higanylámpa foglalt helyet. Néhány ilyen lámpával egész városi terek voltak jól bevilágíthatóak (Március 15. tér, Ferenciek tere, Erzsébet tér, Astoria, Blaha Lujza tér, Kerepesi út – Fogarasi út kereszteződése, Örs vezér tere, Ferenc körút – Üllői út sarka), másutt pedig valóságos „gomba-erdő” nőtt (például a Baross téren vagy az Erzsébet híd budai lehajtójánál) ufó-lámpákból.

Az ufó-lámpák nemcsak a pesti utcák és terek jellegzetességei voltak, hanem hamarosan elterjedtek az ország más városaiban is. Szeged, Nyíregyháza, Debrecen, Pécs, Eger, Miskolc nagyvárosias központi tereit is ilyen lámpák világították be, egyúttal jellegzetes városképeink meghatározó elemeivé is váltak mintegy másfél évtizedre. Az ufó-lámpák az említett  városi tereken kívül felbukkantak a hortobágyi vásártéren, a Csepel Művek gyárterületén vagy a győri ETO-stadion parkolójában is.

 Az ufó-lámpák sorsát, akárcsak a többi higanylámpáét a korszerűbb és gazdaságosabb nátriumlámpák elterjedése pecsételte meg. A sárgás fényt adó nátriumlámpákat először kiemelt csomópontok megkülönböztető világítására kezdték alkalmazni, majd később általánosan elterjedtek, mivel fényhasznosításuk több mint kétszer akkora volt a higanylámpákhoz képest. Az eddig hideg fehér fényben úszó városaink egyre inkább sárgás, meleg fényben pompáztak éjszakánként.

A 70-es és 80-as évek fordulóján a mind nagyobb méreteket öltő lakótelep-építés és a begyűrűző energiaválság arra késztette a hazai lámpagyártást, hogy minél könnyebben kezelhető, olcsóbb, egyszerűbb, nagyobb sorozatban készülő lámpaoszlopokat és lámpatesteket állítson elő. Bár a jobbára alumínium alapanyagú világítótestek és a bennük elhelyezett nátriumlámpák e követelményeknek messzemenően eleget tettek, az esztétikai megfontolások egyre inkább háttérbe szorultak a gazdaságossági szempontok javára. Így ment a minőség a mennyiség rovására, a formatervezésben az 1980-as években amúgy sem túlságosan jeleskedő hazai ipar ontotta az esztétikailag silánynak mondható közvilágítási lámpákat.

A nagy lámpacsere-akció és egységesítési törekvés áldozata lett a még korábbról megmaradt történelmi lámpaoszlopok többsége. Sok helyütt nem is vették a fáradtságot a historizáló talapzat vagy lámpaoszlop elbontására, olykor egészen egyszerűen rábarkácsolták az új lámpát a régire, a disszonanciával mit sem törődve. A „gazdaságossági” program nemcsak a régi idők lámpái, de a modern világítótestek között is elkezdte szedni áldozatait: így került sor például az ostorlámpák cseréjére a Szent István körúton és a Ferenc körúton, amellyel megbomlott a körúti lámpasor egységes képe. Az ufó-lámpák - kevés kivételtől eltekintve - is ekkor tűntek el, bár oszlopaik rendszerint mindenütt állnak még, általában jellegtelen, többágú, formailag értékelhetetlen lámpatest-csokorral helyettesítették őket. Ahol megkegyelmeztek a korábbi, kecses formálású lámpaoszlopoknak, ott is jobbára ormótlan lámpafejet toltak a korábbi, a lámpaoszlop ívéhez finoman hozzásimuló lámpatestek helyére.

A közvilágítási lámpáinkat érintő esztétikai hanyatlást csak az 1980-as évek második felében sikerült valamelyest megállítani. Jelentős szerepe volt ebben civil és szakmai kezdeményezéseknek (köztük Ráday Mihály városvédő műsorának), valamint a közhangulat változásának, amely a még fennmaradt régit nem mindenáron korszerűsítendőnek, hanem az utókornak megőrzendő értékként kezdte kezelni. Ennek jegyében jelentek meg a rendszerváltást követően a historizáló lámpák is több jelentős belvárosi útvonalunkon. Ezek egy része korhűen elevenítette fel a háború előtti formavilágot (Andrássy út, Clark Ádám tér, Kiskörút), kedves színfoltjai lettek történelmi belvárosaink főútvonalainak, ideális díszletei a monarchia korabeli világváros szerepét újra eljátszani kívánó Budapest városképének.

Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem telepíthetőek mindenhová ilyen lámpák, hiszen lényegesen többe kerülnek modern társaiknál, gyártásuk, cseréjük, tisztításuk is sokkal bonyolultabb, így felmerült a kérdés, hogy ahova nem ilyeneket állítunk fel, oda ugyan milyen lámpák kerüljenek.

Kompromisszumos megoldásként több, a közelmúltban felújított belvárosi főútvonalunkon a posztmodern jegyében született, inkább csak jellegükben régieskedő lámpák (Baross utca, Bartók Béla út) kerültek felállításra. Ezek bár kecsesek, finom vonalvezetésűek, de semmivel sem eredetibbek, s nem nyújtanak többet, mint modern társaik. Ráadásul az eredeti historizáló lámpatestek több hátrányát is magukon viselik, amelyek a régi izzólámpáknál a kis fényerősség miatt még nem jelentettek gondot, a mai nagy fényhasznosítású lámpáknál viszont problémákat vetnek fel: lámpatestjeikből a vízszinteshez közeli szögben is távozik fényáram, amely irányokban a lámpát elhagyó fény az égbolt fénylését, káprázást, esetenként birtokháborítást is okoz.

Beláthatjuk, korunkban a historzáló lámpák tömeges alkalmazása anyagi és műszaki korlátokba ütközik. Erre a problémára a 60-as, 70-es években semleges, modern formanyelvű lámpákkal az akkori fizikai és esztétikai igényeket kielégítő, többé-kevésbé elfogadható választ sikerült adni. Kérdés, hogy találunk-e a mai igényeket kielégítő jó kortárs példákat modern lámpatestek alkalmazására reprezentatív nagyvárosi főútvonalakon, amelyek történeti városkép harmonikus részeként jelennek meg?

A sugárutak sugárútját, a párizsi Champs-Élysées-t jó ideje kortárs lámpák szegélyezik. Az úttestek biztonságos és hatékony megvilágítását jól biztosító modern formálású világítótestek remekül megférnek a járdákat megvilágító korhű kandeláberek mellett. Amszterdam egyik legforgalmasabb bevásárlóutcáját, a Damrakot érdekes formavilágú posztmodern lámpák világítják meg. A lámpaoszlop tagoltsága hagyományosnak tűnik, azonban a történeti arányokat, tagozatokat felidéző hatást kortárs elemekkel érték el. Bécs fő bevásárlóutcája,  a Mariahilfer Strasse a közelmúltbeli metróépítés kapcsán került teljes felújításra és forgalomcsillapításra. Az átépítéskor ultramodern lámpák alkalmazása mellett döntöttek, a világoskék színű, merész formájú lámpák ma már szervesen hozzátartoznak az utcaképhez.

Láthatjuk tehát, lényegesen jobb anyagi helyzetű és műszaki fejlettségű európai városok legreprezentatívabb útvonalaikon sem erőltetik mindenáron a hagyományos formavilágú lámpák visszatelepítését történeti építészeti környezetben. A jól megválasztott modern lámpatestek nem csúfítják el a historizáló városképet, sőt, mintegy külön fóliát alkotva járulnak hozzá az útvonal esztétikai minőségéhez.

A hazai városokban sajnos csak a legutóbbi egy-két évben jelentek meg  egyedi, értékelhető kortárs lámpák, először kísérletképpen Budapesten az Üllői úton, később az Alkotás utcában, a Dózsa György úton, a Bajcsy-Zsilinszky úton, majd a szegedi Kossuth Lajos sugárúton is. Valamennyi esetben csak a lámpafejek cseréjéről van szó, az oszlopok mindenütt még a nátriumlámpák idejéből maradtak meg. Típusmegoldások ezek, amelyeket elsősorban az energiatakarékosság indikált, hiszen ezek a lámpafejek katalógusból rendelhetők, de mégis, legalább utanként egységes, ugyanakkor egyedi arculattal találkozhatunk. Mindez így is marad majd a készlet erejéig, remélhetőleg a sérült, meghibásodott lámpatestek pótlására, tartalékok beszerzésére is gondoltak a tervezők, és nem váltja fel újból a korábban sok helyütt látható lámpafejkavalkád az egységes, nívós lámpasort.

Szerencsére az első újonnan telepített dizájn-lámpákra sem kellett sokat várni: a Károly körút felújításakor hazánkban hosszú szünet után első alkalommal volt bátorsága a tervezőknek egyedi kortárs lámpasort alkalmazni belvárosi főútvonal-rekonstrukció alkalmával.  A kecses, ám merész vonalvezetésű lámpák jól mutatnak a heterogén építészeti környezetben, egészen új atmoszférát kölcsönöznek a városmag peremén haladó útvonalnak. Kíváncsian várjuk, a közelgő főútvonal-rekonstrukciók (Kossuth Lajos utca, Bajcsy-Zsilinszky út, Thököly út, Bem rakpart) során hol alkalmaznak legközelebb tetőtől talpig kortárs lámpákat a hagyományőrző világítótestek helyett, és melyik nagyvárosias útvonalunk kap ezáltal a történeti városképhez illeszkedő, mégis XXI. századi arculatot.