A KÉK által az elmúlt hétvégén ötödik alkalommal megrendezett Budapesti Építészeti Filmnapok keretében egy különleges expedícióra invitálták a közönséget. Bár nem ez az első alkalom, hogy lehetőség nyílik az érdeklődőknek bepillantani az épülő négyes metró tereibe, most viszont a föld alatti filmvetítésen hat másik város metróhálózatával is megismerkedhettünk.
Vasárnap délelőtt ötvenen várakozunk a Fővám téren, hogy megkapjuk a Kisvakondból ismerős munkavédelmi sapkát, és hosszú lépcsősorokon leereszkedjünk a mélybe. A készülő állomásnak egészen különleges hangulata van: a betonfalak félhomályában azt találgatjuk, milyen lesz, ha majd naponta többezer ember halad itt át, és elhiszik-e majd az unokák, hogy mi még üresen is láttuk.
A metróalagút oldalán lévő keskeny menekülőjárdán átmegyünk a Duna alatt a Gellért téri állomásra, ahol a vetítés lesz, közben a két állomást tervező sporaarchitects iroda munkatársa mesél az építészeti kialakításról. A térbe érkezve azonnal nyilvánvalóvá válik: sok víz lefolyt a Dunán, mióta utoljára metrót építettek ebben a városban – helyesebben mióta átadtak egyet, hiszen Budapesten az ötvenes évektől fogva gyakorlatilag állandóan metrót építenek. Az állomások terének merész kialakítása elsősorban a nyersbeton-elemek formai játékában nyilvánul meg. A brutalizmust idéző hatalmas betontömbök rácsozata átmenetet teremt a felszíni és a földalatti világ között, különösen azáltal, hogy beereszti a felszíni fényt a föld alatti terekbe. A Gellért térre megérkezve azonban a folytonosságot is felfedezzük a metróépítés egyes korszakai között a peront borító mozaikcsempékben.
A Gellért téri peronon már egészen könnyű elképzelni az eljövendő forgalmat: már felszerelték az információs táblák tartókereteit, ahol a kijelzők a követési időt mutatják majd (vajon visszafelé számolnak majd, vagy előre?). A mozgólépcsők is a helyükre kerültek, azokon gyaloglunk fel a galériatérbe, ahol a vetítés kezdődik.
Timo Novotny, a Gondolatszerelvények című film rendezője a „nerd” szóval jellemzi magát, arra különös megszállottságra utalva, amely a metró világához fűzi. Filmje hat város metróhálózatáról szerzett benyomásait rögzíti egyetlen lírai vízióban, megmutatva, hogy egy város hangulata tökéletesen megragadható a metróján keresztül. New York tényleg soha nem alszik, az egy kocsiban összezsúfolt történetek sűrűsége pedig meghaladja a látogató ingerküszöbét. Los Angelesben az emberek inkább autókon száguldanak az álmaik felé, ezért a metró a társadalom peremvidékein élők birodalmává vált: az elhagyatott állomásokon csak hajléktalanok és utcai hiphopművészek járnak. Tokióban a metró a steril fehérség színhelye, a fehér kesztyűs „tolóembereké”, akik minden érkező szerelvényre feltolják a hatalmas tömeget, valamint azoké, akik nem akarnak többé e rendszer részei maradni, ezért egy nap a metró elé ugranak. Hongkongban az utasok színes gumibabákra hasonlítanak, akik egyenszemüvegben, a külvilágtól teljesen elszigetelődve játszanak az iPhone-jukon, mégis derűsebb a hangulat, mint a tokiói metrón. Moszkvában márványból faragott állomások őrzik a szovjet birodalom egykori dicsőségét, és a helyiek meglepően élénk emlékeit: ma is rengetegen akadnak, akik részt vettek a metró építésében, vagy a félkész alagutakba menekültek a világháborús bombázások elől.
A metró hangulatát a politikai rendszer és az építészek mellett mindenhol az utasok formálják. Ennek tudatában még izgalmasabb, hogy milyen lesz a négyes metró, amikor bekerül a budapestiek életébe: mit ad majd hozzá az eddigi vonalak arculatához, és mit mond el rólunk, Budapest népéről?
