Köztér. Ugye ismerősen cseng? Ha igen, nem csoda, hiszen a szó mostanában olyan gyakran elhangzik, hogy rögtön eszünkbe juthat: csak arról beszélnek ennyit, amiből hiány van. A városkutatás  és a mindennapi tapasztalat egyaránt alátámasztják ezt a sejtést: elég kimenni nyilvánosnak tartott tereink egyikére, és egyből tiltásokkal és elkerítésekkel szembesülünk. A tér ilyen elemei azt üzenik, szimbolikusan vagy a szó szoros értelmében, hogy ki vagyunk onnan zárva. A Tömegbiztosítás című kiállítás erre a jelenségre kérdez rá, feltérképezvén annak okait és különféle megnyilvánulásait.

A helyenként kissé túlfogalmazott kurátori leírás szerint a kiállításon szereplő művek „feltárják a hegemónia rejtett struktúráit vagy konfrontálódnak azokkal”. Valóban a köztérhez való alternatív viszonyulásokat látunk, melyek legtöbbje aktuális budapesti ügyekhez kapcsolódik, így a látogató saját tapasztalatához tudja kötni azokat. A hajléktalanság például az utóbbi évek egyik legtöbb vitát kiváltó témájának bizonyult, a kiállításon is több mű foglalkozik vele. Erhardt Miklós filmje személyes történeteken keresztül mutatja be a hajléktalanság és a tér viszonyát, a terem közepén felállított szemeteskuka-installáció pedig a néhány évvel ezelőtt heves botrányokat kiváltó kukázási rendeletet juttathatja eszünkbe. Egészen más nézőpontból, de szintén az otthontalanság kérdését veti fel Hory Gergely bukaresti kóbor kutyákat bemutató sorozata, amely a köztér számkivetettjeinek egy eddig kevésbé jegyzett csoportjáról tudósít.

A másik központi téma a köztér felett gyakorolt kontroll és az ezzel szembeni ellenállás lehetőségei. Pauer Gyula 1978-as Tüntetőtábla erdő című művének parafrázisaként frissen festett transzparenseket látunk, olyan közelmúltból ismerős jelszavakkal, mint „Semmit rólunk nélkülünk”; a friss jelszavak e sokaságát látva a néző rádöbben, hogy az állampolgári ellenállás az utóbbi évek során mennyire aktív és megkerülhetetlen jelenséggé vált Magyarországon. Általában az ilyen mozgalmakat szokás a köztér politikai célú felhasználásával vádolni, de a valóság az, hogy a köztér természeténél fogva folyamatosan politikai felhasználás tárgya, mégpedig leginkább a hatalom részéről. Hogy az ilyen típusú kontroll gyakran már fel sem tűnik, remekül példázza Bognár Benedek és Simon Zsuzsi akciója, melynek során értelmetlen lezárásokat és eltereléseket alkalmaznak Budapest forgalmas közterein. A videofelvételeken jól látható, hogy a járókelők engedelmesen követik a bólyák és a biztonsági kordonok által kijelölt nyilvánvalóan abszurd útvonalakat, anélkül, hogy megkérdőjeleznék azok funkcióját. (Bármennyire szellemes, sajnos ez a mű sem versenyezhet a magyar valósággal, amelyben a budapesti városvezetés munkaterületté nyilvánította és lezárta a központi aluljárók fal melletti fél méterét.)

A kiállítás azonban a problémafelvetés és az egyes alternatívák bemutatásán túl nem mutat irányt, és nem mozgósít semmire. Természetesen ez nem is feltétlenül feladata, de a téma jellegéből fakadóan akaratlanul is felmerül a határozott állásfoglalás iránti igény. Annál határozottabb állásfoglalással szolgált Dósa Mariann, A Város Mindenkié hajléktalan érdekvédelmi csoport aktivistája, amikor elutasította a kiállítás megnyitására vonatkozó felkérést, az annak otthont adó Akvárium Klub kirekesztő beengedési gyakorlatára és a hely körüli egyéb problémákra hivatkozva.

A helyszínválasztás valóban érdekes, tekintve, hogy a hely maga is a köztér kisajátításának ékes példája. Alig egy éve, hogy a Gödör Klub nyíltan politikai érdekektől vezérelt üzemeltetőváltása körüli botrány kirobbant, de az is épp elég, ha végignézünk a tér elmúlt évtizedén. A sajátos körülmények közt létrejött tér az évek során a város egyik legnépszerűbb spontán találkozóhelyévé vált, ez pedig hamar magával hozta az üzleti érdekeket is, így ma már alig találni a téren olyan foltot, amelyet még nem gyarmatosított valamilyen bódé, terasz, kocsma, vagy egyéb profitot termelő vállalkozás. A kiállítás e térben való elhelyezése így akár ironikus gesztusnak is tekinthető, garantálva, hogy ha már a művészet nem avatkozott be a valóságba, legalább a fordítottja megtörtént.