Korunk gyermeke percenként új eseményekről, lehetőségekről, kipróbálnivalókról értesül, olyannyira, hogy egy kicsit talán bele is fárad. A gyakran kéretlen információ dömping teszi népszerűvé a rejtőzködő urbanizmusokat. Telefonfülkékből nyíló, a 20-as évek hangulatát idéző névnélküli bárok, ahová csak jelszóval nyerhetünk bebocsáttatást, vagy alternatív városnézések, melyek gyakran pont azokba a homályos, ám érdekfeszítő sarkokba világítanak, melyek mellett nap mint nap elsietünk. Vajon mi olyan titokzatos a mi nehezen takargatható Lánchídunkban?

A Lánchíd hídfőjén készült paprikáscsirke történetét egyenesen a hídmestertől hallottuk
fotó: konyhaművészet.hu

Az alternatív városnézésekből általában kimaradnak a  hop-on hop-off buszok oldalairól ismert látnivalók. Inkább jellemző, hogy a véletlenül arra sétáló értetlenkedve figyeli, ahogy egy tucat ember megbűvölten néz egy kopott utcasarkot, és bőszen jegyzetel. A BudapestScenes sem kifejezetten arról híres, hogy vidámszínű esernyőt a feje fölé tartva kalauzolná az érdeklődőket mindenki által ismert látnivalókhoz, mint például a Lánchíd. Somogyi Levivel jellemzően olyan helyeket ismerhetünk meg töviről-hegyire, mint a Kőbányai Pincerendszer, vagy a Csepel Művek területén lévő légoltalmi kocka, így egy olyan klasszikus szépség, mint a Lánchíd, nem kicsit lóg ki a sorból. Elsőre.

 Kiváncsi lettem, így aztán ott állok péntek este az agresszív januári szélben, és tizedmagammal hallgatom, hogy a Lánchíd valahol magyaros nagyotálmodásunk és hírhedt pesszimizmusunk gyermeke. Az élete végén komoly pszichés zavarokkal küzdő Széchenyi egyenesen a híd megépüléséhez kötötte a nemzet túlélését. Közben túravezetőnk megkegyelmez, és átterel minket a budai oldalra, ahol meglátogatjuk a hídmestert. Az iroda egyenesen az Alagútból nyílik, elképesztő panorámája és nagyon vendégszerető lakója van. Fazekas Jánosnak már a nagyapja is hídmester volt, és mind a lánya, mind a fia szemrebbenés nélkül felsétálnak a Lánchíd tetejére, ha arról van szó.

Megszokhattuk, hogy a munkahelyek többségén a falak és a képernyővédők tele vannak pálmafás tengerpartok fotóival, az örökös másfelé vágyódás képeivel. Nemúgy a hídmesteri irodában. Itt “csupán” a Lánchidat találjuk, fényképen, gyerekrajzon, maketten, emlékérmen, a hídmester pedig a nagyapja székéből mesél a foglalkozásáról, az utóbbi évszázad kreatív öngyilkos-jelöltjeiről, a szakácsról, aki a híd tetején főzött paprikáscsirkét, és arról a magyar énekesről, aki énekelni szeretett volna, de félúton megijedt és visszamászott. Azt is megtudjuk, hogy jóllehet a mobiltelefonok elterjedése óta a hídmesterek szabadabban mozognak,  a régi szolgálati lakás az irodával szemben, szintén az Alagútból nyílik. Az erkélyes alagúti lakást még abban az időben tervezték, amikor az Alagútban még csak lovaskocsik jártak, és nem autók, meg néha fuldokló járókelők....

Végezetül mégegyszer körbejárjuk a hídat Fazekas Jánossal, aki naponta legalább kétszer átsétál Pestre, ellenőrizni, hogy a hídon minden rendben. Kiderül, hogy a Lánchíd több látnivalót rejteget, mint gondolnánk....vajon hova jutottunk el?