Mindig is szerettem volna házat foglalni. A squat a városi lét egyik legizgalmasabb jelensége: a tér újrahasznosítása, a titkos sarkok felfedezése, kivételes helyzet, amikor egy pillanatig a hatalom tekintetétől szabadon alakíthatjuk a várost. De most szombaton kifejezetten azért mentem oda, hogy támogassam a hajléktalan embereket, akik saját, sokszor kilátástalannak tűnő helyzetükre kínáltak fel egy megoldási javaslatot. Vigyázzatok, budapesti squat-helyzetkép és társadalmi kiáltvány következik!
A Csányi utcai házfoglalás célja az volt, hogy felhívja rá a figyelmet: Budapesten önkormányzati lakások ezrei állnak üresen, miközben emberek arra kényszerülnek, hogy az utcán vagy tömegszállókon éljenek. A kiterjedt szociális bérlakásrendszer ötlete nem demagógia: az üresen álló ingatlanok fenntartása ugyanis több pénzébe kerül az önkormányzatoknak, mintha azokat egy megfizethető konstrukcióban a rászorulók rendelkezésére bocsátaná. Az elképzelés egyáltalán nem idealista, hiszen más országokban sikerült kidolgozni erre vonatkozó stratégiákat (a francia példáról lásd Pósfai Zsuzsi cikkét A Város Mindenkié blogján).
Fotó: Csoszó Gabriella
A squat a világ egyik táján sem ismeretlen jelenség, de az országonként eltérő szabályozás és különböző kulturális háttér következtében mindenhol más formában és intenzitással jelenik meg. Kelet-Európában a mai napig sokkal kevésbé láthatóan zajlik, alapvetően azért, mert a hatóságok errefelé szigorúan értelmezik a vonatkozó törvényeket, és a lehető leggyorsabban véget vetnek minden hasonló kezdeményezésnek. Végső soron azonban a hatósági hozzáállás mögött is történelmi tényezők állnak: a volt szocialista országokban a civil szerveződések hagyománya még nem olyan erős, a magántulajdont pedig az államosítások óta különleges dicsfény övezi, így nehezebb társadalmi támogatást szerezni az ezt feszegető ügyekhez.
Fotó: Csoszó Gabriella
Nem véletlen, hogy a budapesti squat-történelem néhány kivétellel a gyors kilakoltatások története: az egyik legismertebb eset, mikor a Centrum csoport 2004 őszén elfoglalta az Úttörő Áruházat, hogy kulturális funkciókat, freegan konyhát és a közösségi együttélés új formáit valósítsa meg benne, de néhány napnál tovább nem maradhattak a magántulajdonban lévő épületben. A csoport egy évvel későbbi akciója, noha hasonlóan gyors véget ért, már érdekesebb következményekkel járt: a Kazinczy utca 41-es számú házát, amelyben előzőleg az utolsó budapesti kóser mészárszék működött, „szociális és kulturális központként” kívánták újrahasznosítani. Miután az önkormányzat kirakta a foglalókat, saját megítélését javító félmegoldásként felajánlotta az épületet hajléktalanellátás céljára, így az néhány hónapig valóban ilyen intézményként funkcionált.
Fotó: Csoszó Gabriella
A kultúrsquatok mellett tehát a szociális célú házfoglalások gyakorlata sem nélkülöz minden előzményt Budapesten. A squatok csoportjába sorolhatók az olyan tisztázatlan jogi helyzetű szórakozóhelyek és kulturális intézmények, mint az egykori Kultiplex, Tűzraktér vagy Sirály, ezek azonban mind elértek valamilyen félhivatalos státuszt, így nem jelentett számukra gondot a nyilvánosság. Aki viszont valóban lakhatási célból foglal házat, az saját érdekében jól titkolja ezt, így vélhetően létezik a budapesti squatoknak egy további, láthatatlan csoportja, amely nem kér a média érdeklődéséből.
Fotó: Csoszó Gabriella
A Csányi utca 5-re irányuló figyelem annál fontosabb: noha demonstrációs módszerekkel és szociálpolitikai álláspontokkal mindig lehet vitatkozni, megint kiderült, hogy Budapest működésében számos olyan ellentmondás van, amelyekre újra és újra érdemes felhívni a figyelmet. Az önkormányzati vagyonkezelő embere, miután néhányunkat konkrétan megpróbált kirugdosni az épületből, azzal érvelt, hogy a ház életveszélyes állapotban van. Ez az érv különösen gyakran elhangzik az olyan belvárosi ingatlanok esetében, amelyeket később a spekulációs botrányok főszereplőiként látunk viszont, és többször egyértelműen hamisnak bizonyul. Láthatóan itt is ez a helyzet, hiszen a házban néhány éve még szórakozóhely üzemelt, tavaly ősszel pedig pályázatot írtak ki az eladására. Egy olyan városban, ahol a döntéshozók saját érdekeiknek megfelelően játszanak a jogszabályokkal és a fogalmak jelentésével, ahol emberek tömegei kényszerülnek az utcán élni és az épített örökség pótolhatatlanul értékes részei semmisülnek meg, a házfoglalás érvényes válasz lehet. Vagy legalábbis semmi esetre sem meglepő!
(A fotók A Város Mindenkié oldaláról származnak.)
