Három kiállítás a budapesti építészeti központban egy messzi országról, ahol alig több mint egy millióan élnek? Vajon mi az a sok minden, amit érdemes elmondani a házaikról és városaikról? Ha körülnézünk a FUGA észt kiállításain, hamar kiderül, hogy Tallinnban nem csupán szépen formált üveghomlokzatok rejtőznek, hanem egy egész új világ, amit a legtöbbünk még soha nem látott.

A három kiállítás az ország építészetének más és más oldalait mutatja be: tallinni faházak, kortárs építészet az egész országban, és egy különleges épület a nyolcvanas évekből. Ezekből a különféle részletekből összeáll Észtország térbe írt társadalomtörténetének egy lehetséges olvasata, ami helyenként magyar szemmel is nagyon ismerős, de ott van benne az utánozhatatlan helyi íz.

Fa

Amikor elmesélem valakinek, hogy Tallinnban egy faházban laktam, általában megdöbbenés a válasz: „szóval valami nyaralóban?” Nem, Tallinnban a rendes házak is fából készülnek, legalábbis egy részük. Arra északon szinte más sincs, csak erdők, legalábbis több van belőlük, mint a városokból, így a fa az idők kezdetétől fogva az egyik leggyakoribb építőanyag volt. Noha az óváros falain belül már évszázadok óta tilos fából építkezni a tűzveszély miatt, Tallinn nagy része a falakon kívül mégis fából épült fel. Bár többségükben a munkásosztály otthonául szolgáltak, a faházakról a tallinni társadalom teljes keresztmetszete és a teljes építészeti stílustörténet is leolvasható.

Az Old Baltic néven emlegetett földszintes, barokk háztól kezdve a reneszánsz, a klasszicizmus, a szecesszió, de még a Bauhaus és a szocreál építészet formajegyei is megjelennek a faházakon éppúgy, mint téglából épült társaikon. Mindez szorosan összefügg a városban zajló társadalmi folyamatokkal, amelyek meghatározták az építés formáját és irányait: a faházak történetét vizsgálva feltárul előttünk Kalamaja, Tallinn első munkásnegyede, amely a szovjet idők hanyatlása után mára a dzsentrifikáció elsőszámú terepének bizonyult. Kadriorg és Nõmme szemkápráztató villái a huszadik század eleji üdülőhelyeket idézik, amilyenekről Thomas Mann regényeiben olvasni: a tallinni és külföldi polgárok is faházakba jártak kikapcsolódni. Fából épültek a barakkok Kopli-félsziget hajógyárainak munkáskolóniái, ahogy Kassisaba tágas polgárházai is, amelyek hátsó udvarán néha klasszikus angolkertek rejtőztek.

Bár elvétve épültek faházak az ötvenes évek után is, a szocializmus, a modern és tömegtermelésre alkalmasabb betont részesítette előnyben az építkezések során. Ahogy a hatvanas években megépültek Talinn első lakótelepei, a faházak lakói előtt egy új élet lehetősége jelent meg, amiben nem kell minden nap begyújtani a kályhába és a folyosóra járni mosdóba. A faházas negyedek a propaganda és a nagyközönség részéről is egy letűnt kor elfelejtendő szimbólumaivá váltak. A történet nagyjából a mi budapesti bérházas övezeteink sorsát tükrözi: a rendszerváltás után a lakótelepi életben csalódott emberek elkezdték újra felfedezni a régi negyedekben rejlő értékeket, a központi elhelyezkedés és a humánusabb léptékek pedig újra vonzó lakóhellyé tették a leromlott fizikai állapotú negyedeket. A hatvanas években még olyan legendák terjedtek, hogy Kalamajában emberevők laknak, ma viszont már nagy szerencse kell, hogy lakást találjon az ember a sok dramaturg és tájépítész szomszédságában.

Beton

A második kiállítás kommentár nélkül mutatja be Tallinn szocialista építészeti hagyatékának egyik különleges darabját. A Linnahall, eredeti nevén V.I. Lenin Kultúr- és Sportpalota, 1980-ban épült a moszkvai olimpia alkalmából, amelynek vitorlásversenyeit Tallinnban rendezték. A zikkuratot idéző lépcsőzetes betonépület belül koncerteknek és sporteseményeknek adott otthont, kívül pedig hajóállomás, helikopter-leszállópálya és felvonulási terület tartozott hozzá. A Linnahall mai állapota jól tükrözi mind az olimpiai épületek, mint a szovjet óriásprojektek gyakori sorsát: az Olimpia elmúltával az épület nem találta meg a városban betöltendő ideális funkcióját, a gyenge minőségű építőanyagok és a kihasználatlanság miatt pedig rohamosan pusztul. A Linnahall mégis Tallinn szimbolikus részévé vált és ez leginkább a spontán köztéri funkciójának köszönhető. A végtelen lépcsők és a tágas betonfelületek a koncerttermek tetején tökéletes helyszínnek bizonyultak a városlakók kötetlen időtöltéséhez. A bevásárlóközpontokkal és rehabilitált iparnegyedekkel ellentétben itt valóban lehetőség nyílik az autonóm térhasználatra, a tenger és a belváros kettős panorámája pedig kellően vonzó hátteret biztosít az itt tartózkodáshoz. Az objektum különös iróniája, hogy formájánál fogva is a demokratikus építészetet képviseli: egy közintézmény, amelynek tetején a városlakók sétálhatnak, megtestesíti a lakók városhoz való jogát, amelyre sem a szocializmusban, sem utána nem akadt sok példa. Nem véletlen, hogy a Linnahall sorsáról az utóbbi években élénk szakmai és társadalmi vita bontakozott ki és a 2012-es Velencei Építészeti Biennálén az észt pavilon is ezt a kérdést járta körül.

Üveg

A harmadik, Észtország kortárs építészetét bemutató tárlat anyaga alig-alig befogadható egyetlen látogatás alkalmával; noha a bevezető azt állítja, nem az elmúlt évtized építkezéseinek hiánytalan listáját akarták a néző elé tárni, a mennyiségi tényező mégis üzenetértékű. Az ingatlanpiaci boom és az ezzel járó építési láz Észtország 2000-es évek eleji gazdasági fellendülésének egyik alapjául szolgált, ezért máig meghatározó az ott élők gondolataiban. Az új épületek így nem csupán építészeti értékeik miatt fontosak, hanem egy újonnan magára találó ország fejlődésének és Európába való visszatérésének szimbólumai. Mindezzel összhangban áll, hogy az új építkezések nagy része a neoliberális városfejlesztés klasszikus irányát követi: Tallinnban tíz év alatt felépült egy komplett új üzleti negyed. Noha a központ a város léptékeinek megfelelő kis méretben épült, a fejlesztés az elvárt üvegfalú felhőkarcolókat imitálva keresztülvág a történeti városszöveten.

A másik jellemző tendencia a központi fekvésű iparnegyedek rehabilitációja. A fehér mészkőből épült gyárépületeket felújították és helyenként megtoldották néhány szimbolikus új épülettel, majd üzleti és kereskedelmi funkciókkal töltötték meg, kérdéses helyzetű köztereket hozva így létre. Ehhez kapcsolódóan felmerül a kortárs építészet másik központi kérdése, a régi és új formák egységének megteremtése: az észt példák ezen a téren legtöbbször kiállják a próbát. A szimbolikus épületek merész formai gesztusai mellett egy sor olyan középületet és lakóépületet látunk, amelyek tekintetbe veszik a környezetüket, legyen szó faházakról vagy akár egy folyópartról.

Az észt építészetre ezen a három ablakon át rátekintve olyan érzésünk támad, mintha sokkal több minden történt volna ezen a téren ott, mint Magyarországon. A számadatok talán alátámasztják mindezt, talán nem; a magyarázat inkább az építészet eltérő társadalmi megítélésében rejlik. Észtország ugyan sokkal kisebb, így minden új építkezés nagyobb hangsúlyt kap, de ezen túlmenően is több figyelem jut a társadalom részéről az építészeti eseményekre. Kifelé a könyvesboltban muszáj belenézni a Kortárs építészet Magyarországon című albumba, hogy vissza tudjunk emlékezni, tulajdonképpen itt mi történt ugyanebben az időben.

Érdemes a kiállításra ellátogatni, mert ahogy Koszorú Lajos is mondta: Észtveszejtően jó!